Feszült és nyűgös voltam, éppen ideális állapotban a másfél óra jógához. Terhességem 14. hetétől rendszeresen járok jógára. Szombat délben ennyi jár nekem. Félreteszek minden halaszthatatlan dolgot – azaz nem kutatok piacokon régiségek és finom falatok után –, és megyek, kitartóan és rendszeresen. Kamaszkorom óta szerettem volna jógázni, de eddig időhiány és lustaság miatt nem jutottam el. Most viszont a jóga maga a mennyország. Átmozgat és megnyugtat. Sőt, hétről hétre egyre barátságosabb lettem mindenkivel. (Mert zárkózott kis kő tudok lenni, ha éppen nem írok.) Fernezelyi Bori áttörte a várfalaimat, és olyan közel került, hogy mostanra az óra előtti rövid beszélgetés során, amikor mindenki elmondja, hogy van, én bejelentettem: „Rosszkedvem van.” Idegenek előtt ritkán szoktam így kitárulkozni. Udvariatlanságnak tartom ugyanis. Az én bajomat nekem kell cipelni. (Igen, mártíralkat is vagyok. Családi vonás.) Bori viszont annyival elrendezett, hogy nem baj, ha rosszkedvem van, mert akkor sokkal mosolygósabb vagyok, mint amúgy. Nem volt más választásom, rögtön el is nevettem magam, és miután kifogták a szelet a hisztivitorlámból, tíz centivel a föld fölött közlekedtem. Hazafelé, hogy biztosan visszaálljon a világ rendje, néhányszor elmantráztam: „hisztizni hülyeség”, jutalmam pedig nem volt más, mint hogy egy szép, barna szemű pasi úgy adta át a helyet a villamoson nekem, a kismamának, mint akit a világon a legjobban kell óvni, és a szemében ott csillogott az a bizonyos valami, amitől egy nő kívánatosnak és szépnek érzi magát.
Az egész cikket itt olvashatod.